Végjáték
Orson Scott Card

A könyv 2013-as, harmadik kiadása, mely az első kiadás F. Nagy Piroska által készített fordításán alapulva (amiben "hangyok" szerepelnek), annak a fordító által korszerűsített változatát tartalmazza.

SZERZŐ: Orson Scott Card

FORDÍTÓ: F. Nagy Prisoka

KIADÓ: UNIO MYSTICA KIADÓ

TEMATIKA: Science-fiction

ISBN: 978-963-89847-2-2

FOGYASZTÓI ÁR (ÁFÁ-s): 3300 Ft

ÁFA %: 5%

SOROZAT CÍM: Ender-sorozat

KÖTÉS: PAPÍRKÖTÉS CÉRNAFŰZÖTT

MÉRET (szélesség x magasság x vastagság): 130×198x25 cm

TERJEDELEM (oldalszám): 368 oldal

A Föld újra támadás alatt áll. Egy földönkívüli faj a végső csatára készülődik. Az emberiség túléléséhez egy katonai géniuszra van szükség, aki talán legyőzheti az idegeneket.

De ki lesz az?

Ender Wiggin. Zseni. Könyörtelen. Ravasz. A taktika és a stratégia mestere. És gyermek. A Nemzetközi Flotta besorozza katonai kiképzésre, s amint Ender belép új otthonának, a Hadiskolának a kapuin, gyermekkora azonnal véget ér. Az újoncok közül kiemelkedve Ender bebizonyítja, hogy géniusz a géniuszok között. A harci szimulációk koronázatlan királyává válik. De vajon meddig bírja a magányt és a rá nehezedő nyomást? A szimulációkban sikereket ért el, de hogyan fog majd bizonyítani az igazi csatamezőn? Elvégre, a Hadiskola csak játék.

Vagy mégsem?

Részlet a Végjáték című könyvből

Az eredményjelző tábla a csapatok állását mutatta; a győzelem?vereség állásokat, a legújabb pontarányokat. A nagyobb fiúk közül némelyek szemmel láthatóan fogadásokat kötöttek a legfrissebb játszmákra. Két csapatnak, a Mantikór és az Áspiskígyó nevűeknek nem volt új eredménye; az őket jelző hely villogott a táblán. Ender arra a következtetésre jutott, hogy biztosan épp most játszanak.

Észrevette, hogy az idősebb fiúk, a rajtuk lévő egyenruha szerint, csoportokra oszlanak. Látott ugyan más-más egyenruhát viselő beszélgetőket is, de általában minden csoportnak megvolt a saját helye. A Fiókáknak - vagyis nekik - és a közvetlenül fölöttük álló két vagy három idősebb csoportnak egyaránt világoskék egyenruhájuk volt. A nagyok azonban, akik már az egyes csapatok tagjai voltak, sokkal díszesebb öltözéket viseltek. Ender megpróbálta kitalálni, melyiknek mi lehet a neve. A Skorpió és a Pók könnyű volt, csakúgy, mint a Láng és az Áradat.

Ekkor leült melléje egy nagyfiú. Nem ám egy nála valamivel nagyobb - egy tizenkét-tizenhárom éves forma, egy igazi serdülő.

- Szervusz - mondta.

- Szervusz - felelte Ender.

- Mick vagyok.

- Ender.

- Ez egy név?

- Kicsi korom óta. A nővérem hívott így.

- Nem is rossz név itt. Ender. A Befejező. Igaz?

- Remélem.

- Ender, a csoportodban te vagy a hangy?

Ender vállat vont.

- Észrevettem, hogy egyedül eszel. Minden fiókacsapatban akad egy ilyen. Valaki, akit a többiek nem tudnak a helyére tenni. Néha már az is megfordul a fejemben; hogy a tanárok csinálják, méghozzá szándékosan. Nem valami rendes emberek. Majd meglátod.

- Aha.

- Szóval te vagy a hangy?

- Azt hiszem.

- Hé, ezen aztán nem kell keseregni, tudod-e? - Odaadta Endernek a zsemléjét, s elvette előle a pudingot. - Egyél tápláló dolgokat. Akkor megmarad az erőd. - S azzal Mick rávetette magát a pudingra.

- És veled mi van? - érdeklődött Ender.

- Velem? Én semmi sem vagyok. Egy fing a légkondicionálóban. Mindig jelen vagyok, de legtöbbször senki sem vesz észre.

Ender megkockáztatott egy mosolyt.

- Muris, tudom, pedig nem vicc. Semmire sem jutottam itt. És közben megnőttem.

Rövidesen elküldenek a következő iskolába. Kizárt, hogy a Taktikai Iskolába.

Tudod, én sohasem voltam vezér. Csak azok próbálhatják meg, akikből vezérek lesznek.

- Hogyan lesz az ember vezér?

- Hé, ha én azt tudnám, gondolod, hogy így néznék ki? Hány akkora fiút látsz itt, mint én vagyok?

Nem sokat. De Ender nem mondta ki.

- Keveset. Nem én vagyok az egyetlen félig hidegre tett hangyabrak. Vagyunk egy páran. A többiek - ők már mind parancsnokok. A társaim közül már mindnek van saját csapata. Csak nekem nincs.

Ender bólogatott.

- Figyelj, kisapám. Teszek neked egy szívességet. Szerezz barátokat. Legyél vezér.

Nyald ki akárki seggét, ha muszáj, de ha a többiek lenéznek - érted, mire gondolok?

Ender megint bólintott.

- Nem, nem értesz te semmit. Ti, Fiókák mind egyformák vagytok. Nem tudtok semmit. Az agyatok akár az űr. Semmi sincs benne. És ha valami eltalál benneteket, szétestek. Nézd, ha a végén úgy jársz, mint én, jusson eszedbe, hogy egyszer figyelmeztetett valaki. Ez volt az utolsó szívesség, amit az életben kaptál valakitől.

- Akkor miért mondtad el nekem? - kérdezte Ender.

- Mi vagy te, a főokos? Hallgass és egyél.

Ender hallgatott és evett. Nem tetszett neki Mick. És tudta, nincs rá esély, hogy ő is így végezze. Lehet, hogy a tanárok ezt a szerepet szánták neki, de ő ebbe nem megy bele.

Nem leszek a hangy a csoportban, gondolta. Nem azért hagytam el Valentine-t és anyát és apát, hogy itt egyszerűen jégre tegyenek.

Ahogy a szájához emelte a villát, mintha ott ült volna körülötte a családja, úgy, ahogy eddig mindig. Tudta, ha elfordítja a fejét, és fölpillant, ott lesz anya, épp arra kéri Valentine-t, hogy hagyja abba a szürcsölést. Ott lesz apa, a híreket böngészi az asztalon de úgy tesz, mintha részt venne az asztali társalgásban. Peter megjátssza, hogy egy szétnyomott borsót vesz ki az orrából - még Peter is tudott mulatságos lenni.

Rosszul tette, hogy rájuk gondolt. Érezte a torkát fojtogató zokogást, de gyorsan lenyelte; rá sem tudott nézni a tányérjára.

Nem sírhatott. Arra nem számíthat, hogy bárki is részvéttel lesz iránta. Dap nem volt anya. Ha gyengének mutatkozna; a Stilsonok és Peterek azt gondolnák, hogy ezt a fiút meg lehet törni. Most is ahhoz folyamodott tehát, amihez mindig, ha Peter kínozta.

Számolni kezdett: minden szám az előző kétszerese volt. Egy, kettő, négy, nyolc, tizenhat, harminckettő, hatvannégy. Egészen odáig, amíg még fejben tudta tartani a számokat. 128, 256, 512, 1024, 2048, 4096, 8192, 16 384, 32 768, 65 536, 131 072, 262 144. 67 108 864-nél már elbizonytalanodott, nem hagyott-e ki véletlenül egy számot.

Vajon most a tízmilliósoknál tart, vagy a százmilliósoknál, vagy még csak a milliósoknál?

Újból megpróbálta megduplázni a számot, de nem sikerült. 1342 valamennyi. 16? Vagy 17 738? Eltűnt. Újrakezdte. Mindet, amit észben tudott tartani. A fájdalom elmúlt. A könnyek kiapadtak. Már nem fog sírni.

Éjszaka, amikor a fények elhomályosultak, több fiút is hallott messziről anyjuk, apjuk vagy a kutyájuk után nyafogni. Hiába nem akarta, szája mégiscsak Valentine nevét formázta, miközben hallotta a nevetését odalentről, a hallból. Látta anyát, ahogy odalép az ajtajához, s bekukkant, hogy lássa, minden rendben van-e vele. Hallotta apát, ment valami a videón, azon kuncogott. Az egész kép olyan tiszta volt, és soha többé nem lesz már ilyen. Öreg leszek, mire viszontlátom őket, leghamarabb tizenkét éves koromban.

Miért egyeztem bele? Hogy lehettem ilyen bolond? Semmiség volna iskolába járni, naponta találkozni Stilsonnal. És Peterrel. Pisis kölyök. Már nem félt tőle.

Haza akarok menni, nyöszörögte.

De ez is csak olyan suttogás volt, mint amikor Peter gyötörte, és ő felkiáltott fájdalmában. A hang nem jutott messzebb a saját fülénél, és néha még odáig sem.

A könnyei hívatlanul is ráhullhattak a párnájára, de a zokogása olyan néma volt; hogy meg sem remegtette az ágyat, nemhogy meghallották volna. A fájdalom azonban ott volt, feszítette a torkát, felforrósította a mellét és a szemét. Haza akarok menni.

Aznap éjjel Dap bejött, és csendben, egy-egy simogatásra készen, végigsétált az ágyak között. Amerre ment, nem csillapult, inkább felerősödött a sírás. E félelmetes helyen a kedvesség legkisebb jele is elég volt ahhoz, hogy valakiben felszakadjon a sírás. De nem Enderben. Amikor Dap odaért hozzá, ő már kisírta magát, könnyei felszáradtak. Ezt az arcát mutatta anyának és apának is, amikor Peter kegyetlenkedett vele, és ő nem merte elárulni. Peter; köszönet érte. Köszönet a száraz szemekért és a néma sírásért. Te tanítottál meg, hogyan rejtsem el az érzéseimet. Soha nem volt nagyobb szükségem rá, mint most.