Egyszemélyes szerepjáték
Erdős Attila

Erdős Attila negyedik verseskötetében ismét harminchárom verset olvashatunk - az aligha magyarázandó szimbolikájú szám ezúttal is azt az alkotói alázatot mutatja, mely a szerzőt mindig is jellemezte. A kötet versei ugyanazon a felismerhető hangon szólalnak meg - de önismétlés nélkül -, és ezúttal is rövid, most jellemzően nyolcsoros, keresztrímes darabokat olvashatunk (e tényre reflektál is az egyetlen igaz út a kánonba című versben: ,,csak írd meg naponta nyolc sorod, / a sorvégnek legyenek mozgó mintái), melyekben biztos kézzel ragadja meg mindennapi tapasztalatait, és épít belőlük szikáran pontos ,,befejezetlen mondatokat - fontos, jelentéssel bíró ténynek látom, hogy bár a versek alapvetően központozottak, nincs olyan, melyben mondatzáró pontot találnánk. A korábbi kötetekhez képest az e versekben megszólaló beszélő némiképp rezignáltabban, ugyanakkor tisztábban látóan foglalja mondataiba mindazt, amit megél (külső és belső megélés ez egyszerre), s így mondja el, hogy vannak, ,,… akik nem hagytak nyomot, / akiknek értelmet adni csak használatuk szokott, hogy van hely, ,,ahol az életnagyság mértana sérül, / mert a terjedelem téralkotó élmény miközben tudja azt is, hogy ,,mozgásban kell tartani a kegyelmet - ez utóbbi természetesen a szerző alapvetően keresztényi alapállására (is) utal. De nem csak emiatt nem nevezhetőek ezek a versek kiábrándultnak: természetesen megjelenik Erdős eddigi köteteinek állandó szereplője, a társ, M. K. is újra, aki ,,szervezőelem a privát térben. K. Kabai Lóránt