A 20. században Berlin egy megrengetett világ középpontja volt. Felváltva csábította és borzasztotta a nemzetközi képzeletet. A város lényegét extrém kettőssége adta: ragyogó sugárutak és lármás bérházak a nehézipar sötét, füstös fellegvárai és a környező pompás vizek és erdők az örömteli pánszexuális kabarék mellett az opera merev méltósága a dadaista művészek színes túlkapásai… majd a horogkeresztes tömegfelvonulások zord egyformasága. Annak, aki 1900 körül született, és még megérte az 1960-70-es éveket, az élet a forradalmak, véres harcok véget nem érő sorozata volt a zűrzavar és a bizonytalanság örvénye. Ez az időszak magában foglalta az első világháborút, a modern ipar szédítő rohamát és az azt tükröző, dacosan forradalmi építészetet a letaglózó nyomort és éhezést hozó gazdasági mélyrepüléseket a náci felsőbbrendűséget, a népirtás pszichózisát majd a háború poklát a Berlinre és népére zúduló szovjet pusztítással és megtorlással s végül a halálos berlini fallal a város szívét kettészakító, egymással versengő ideológiákat. És volt valami, ami nagyobb szenvedést okozott a bombáknál, a felismerhetetlenné roncsolt temetetlen holttesteknél, rombolóbb az öngyilkossági járványnál és súlyosabb a tömeges nemi erőszaknál is: az igazi trauma az volt, hogy a külvilág megértéssel viseltetett e kegyetlenségek iránt, mert a náci vezetés Európa-szerte millióknak okozott gyötrelmet és osztott halált. Az átélt rémálom, Berlin népének vezeklő hallgatása hosszú árnyékot vetett a város jövőjére. Minden városnak van történelme, terjedt el a mondás, de Berliné már túlzás. Sinclair McKay (1956) napilapok rovatírója, az elemző történetek mestere, emellett nagy sikerű történelmi tárgyú könyvek szerzője.