Az istenek szeretnek játszani velünk, egyszerű halandókkal. És százévente hagyjuk őket… Az istenek sosem voltak kegyesek hozzám. Távolról sem, hála Zeusznak. A Tolvajok Rendjének elátkozott irodai alkalmazottjaként élek, csak lehajtom a fejem, és remélem, hogy az Olymposzról uralkodó szeszélyes lények nem vesznek észre. Nem könnyű feladat, tekintve, hogy San Francisco városának Zeusz a védőistene, de meg tudok birkózni vele. Túlélem. Egészen addig az éjszakáig, amikor is egy másik istennel kerülök összetűzésbe. A legrosszabb istennel. Hádésszal. Az alvilág könyörtelen, szeszélyes királya most először lépett be a halálos versenybe, amelyet az istenek azért rendeznek, hogy új uralkodót válasszanak az Olümposz trónjára. De ahelyett, hogy saját csatáikat vívnák, halandókat neveznek ki, hogy helyettük versenyezzenek. És vajon miért engem választott Hádész - egy szarkasztikus senkit, akinek átok ül a vállán - a bajnokának? És miért dobog a szívem, valahányszor azt mondja, hogy az övé vagyok? Nem tudom, hogy bábu, csali vagy valami egészen más vagyok-e ennek a veszélyesen csábító istennek a személyes játékában. Honnan is tudhatnám, amikor több titka van, mint csillag az égen? Mert Hádész a saját szabályai szerint játszik… és a Halál mindenáron győzni fog.