Az utolsó útirajzok a felszámolások könyve. Ady-járta párizsi utcasarkoké, napfényes prágai háztetőké, ahol Hrabal a napfény útját követve írta napi penzumát, hogy aztán kocsmatúrára induljon. Ahogyan ezek a kocsmák is már csak egy aszanált libei-hrabali kocsmakalauz lepusztult, eltűnt darabjai lehetnének. A város funkció. A középkori Párizs, a prágai gettó, az Automata büfé… valóban az? S ami funkcióját veszti - s nem találunk neki nemzeti emlékezet fűtötte, új funkciót -, azt le kell bontani? A Prága- és Párizs-utazások szövegei a szépirodalom, az esszé és az önéletrajz mezsgyéjén mozognak. De ki beszél épp? És a nyelv, az elbeszélhetőség elég megtalált új funkció ahhoz, hogy idefagyassza ezeket a helyeket? És ott van még a lefordíthatatlanság, a szófejtés és az újraköltés örökzöld problémája is. Valamint a visszatérésé. A rombolás szellemével, a felszámolások rítusával (és bürokráciájával), a múltbéli önmagunkkal való szembenézés… az elfogadás vagy az aszanáns kéjelgés ideje. Hogy aztán visszatérjünk oda, amerről jöttünk. Egy Grendel Lajos nélküli Pozsonyba, az örök csapszékekbe távozottak emlékére, kegyeletből rendelt, funkcióját vesztett vörösborok és műemlékek közé. Mert az utolsó utazás megérkezés haza.