Nem lehet nagyobb kincse egy költőnek, mint a függetlenség. És ez már azonnal kiderül Bödecs László kötetének nyitóverséből: Állat leszek az erdőszélen, / vöröslik, majd kiszakad belőlem a város, / de nem félek már, szelíd vagyok és magányos. A szelídséggel és határozottsággal társuló függetlenség a kitalált világok és a valóságos helyek közös metszetében, feszültségterében hallatja hangját. Ebben a feszültségtérben kell felnőnie és otthonra lelnie a szelíd és határozott hang gazdájának. Mindenféle érzelmi veszteségek ellenére és árán. Még akkor is, ha a lírai fejlődésregény terében nem ritkán a hatalomgyakorlás és a pusztítás jelöli ki a határokat és a közlekedési irányokat. Átértelmeződnek itt (talán Rilke nyomán? talán Térey bátorításával?) a győzelem, a dicsőség és a kitartás fogalmai, eszméi. Jutalomképpen a végső rend kitartó csöndje szerveződik térré, ahol Pilátus átváltozik Krisztussá, és felhőtenyerével esőt bocsát a szikkadt, éhes földre. Bödecs hisz az álmok, a mítoszok magyarázó erejében, hogy azok segíthetnek a világ újrafelmérésében. És ehhez olyan nyelvet teremt, amellyel még azt a pofátlanságot is elkövetheti, hogy az egyik verse második sorát a nagyon kényes hangzású, ugyanakkor archaikus poétikai rétegekből kiemelt midőn szóval kezdi. Mondom, független költő. Bazsányi Sándor