A regény hőse, Hata egy zúzdában dolgozik. Harmincöt éve műszakról műszakra egy zajos hidraulikus préssel vegyes papírárut semmisít meg. Bármit, ami odakerül: mindenféle kartonhulladékot, csomagolópapírt és persze sok-sok könyvet, újságot, folyóiratot, művészeti nyomatot és plakátot. Ha maga is gép lenne, csinálhatná mindezt oda sem pillantva, de Hata nem gép, ő beleolvas, belenéz a halálra ítélt papírokba, aztán csak ámul a rengeteg okosságon, szépségen, amit az emberi tudás és képzelet teremteni képes, és mellette - mi mást is tehetne? - vadul vedeli a sört, hogy legyen ereje elvégezni a munkáját. 1977-ben, hét hosszú és nehéz esztendő után, ismét megjelenhettek Hrabal művei. No, nem az összes, csak azok, amelyeket a cenzúra arra alkalmasnak talált. A Túlságosan zajos magány azonban nem szerepelt közöttük. Hrabal egyik legsodróbb, legmélyebb és azóta is egyik legismertebb műve 1976-ban íródott, és bár nagy sebességgel terjedt kézről kézre szamizdatban, a korabeli csehszlovák kultúrpolitika kiszolgálói nem voltak annyira ostobák, hogy ne értsék meg elsőre Hata példázatát az irodalom erejéről, a gondolat hatalmáról és elpusztíthatatlanságáról, végső soron a cenzúra örök kudarcáról, ostoba és hiábavaló embertelenségéről.