A második világháború és a holokauszt borzalmait túlélt zsidók közül voltak, akiket nemcsak az új élet lehetősége várta Magyarországon, hanem gyanúsítgatások, vádak és koncepciós jegyeket mutató perek is. A náci koncentrációs táborokban kápóknak nevezték azokat a foglyokat, akik valamilyen funkciót töltöttek be, és ezért bizonyos előnyöket élvezhettek. A kommunizmusba való átmenet éveiben zsidó kápók tucatjait jelentették fel, és rángatták népbíróság elé. Az eljárások tisztaságát számos tényező torzította: a rendőrségi kínzásoktól és beépített tanúk felbukkanásától kezdve egyes népbírók elfogultságán keresztül az indulatoktól fűtött antiszemita sajtókampányokig. El lehet-e ítélni valakit, aki maga is áldozat volt, és súlyos nyomásra cselekedett? Milyen hatalmi elvárások érvényesülhettek e perek során? Mennyire tekinthetjük megbízhatónak a korabeli periratokat? Jelen kötet - egy idáig feltáratlan témát járva körül - ezeket a kérdéseket feszegeti, elsőként itt elemzés tárgyává tett levéltári források alapján.