Az orvoslás a középkor óta úgy tekint az emberi testre, mint mesterember az elromlott készülékre, amelyet neki vizsgálgatnia és szétszednie kell, hogy megtalálja a hibát. Vagyis az orvosok azt feltételezik, hogy a hibás működésre magában a gépben van a válasz. A hiba azonban nem a gépezetben, hanem a használatában rejlik! A társadalmi evolúció teremtett olyan környezetet, amelyhez az emberi szervezet egyszerűen nem tud már alkalmazkodni. Ezt egyértelműen bizonyítja az a tény, hogy a továbbra is paleolit kori körülmények között élő természeti népek közt gyakorlatilag ismeretlenek az olyan rendszerbetegségek, mint amilyen a rák. Ha nem pusztán kezelni, hanem meggyógyítani akarjuk a rákot, ahhoz meg kell értenünk a működését. Ehhez pedig előbb meg kell értenünk, miként vált civilizációs népbetegséggé, és azt is, hogyan ment többszörösen tévútra a rákkutatás. Szendi Gábor új könyve a jelenlegi onkológia gyenge pontjait mutatja be, de a kritikákon túl szerencsére egy új korszak nyitányáról is beszámol. A gyógyszer-újrahasznosítás tudományos irányzata már létező, általában olcsó, könnyen hozzáférhető és kíméletes gyógyszerek rákellenes hatásának kutatásába kezdett, ebből pedig nagyszerű eredmények születtek: nagyon sok beteg kapta vissza a reményt, és élhet újra teljes életet. Régóta foglalkozom az orvoslás rendszerszintű problémáival, és ahol csak megkapirgáltam a felszínt, mindig a téveszmék gondosan felépített, aprólékosan kidolgozott rendszerébe ütköztem, amit tudománynak neveznek. A gyakorlatban ez gyógyítás helyett a halál elodázását jelenti. Most úgy érzem, kinyílt egy ajtó, amelyen át kijuthatunk ebből az életveszélyes nagyüzemből. Akik már kijutottak, visszaszerzett életükkel bizonyítják, hogy járható az út.