Umberto Eco, akinél kevesebben értettek jobban az aforizmák írásához és olvasásához, semmi jót nem ígér meghatározásukról: Semmit sem nehezebb definiálni az aforizmánál. De nyilván ezért is vonzotta e nagy múltú, az irodalom és bölcselet határán mozgó műfajnak a tömörsége, személyessége, explozív ereje. Az aforizmák kis marék szavait Nietzsche is szerette: Vannak a szellemnek olyan fordulatai, sikerült dobásai, vannak olyan szentenciák, egy kis marék szó, melyekben egy egész kultúra, egy egész társadalom hirtelen kikristályosodik, mi több, külön megértés-művészetet igényelt nekik. Persze akadtak kiváló gondolkodók, akik idegenkedtek az aforizmák olykori homályosságától, laposságától, kinyilatkoztató mélyenckedéseitől. Susan Sontag írja: Az aforizmák szélhámos eszmék… Aforizmákat írni annyi, mint álarcot ölteni, a megvetés, a felsőbbrendűség álarcát. Jacques Derrida ítélete még lesújtóbb: Az aforizma az utolsó ítélet formájában mondja ki az igazságot, s ez az igazság magában hordozza a halált. A magam tapasztalata inkább Michel Foucault-éval rokon, akit Nietzsche aforizmáit olvasva épp a filozófiai intenzitás maximuma ragadott meg, ahogy majd Ricardo Martinez-Condét is: Az aforizma döntően filozófiai forma, amely gondolati erőfeszítésnek köszönheti rezonanciáját és autonómiáját. Bár az erőfeszítés azért túlzás. Találóbb Ed Simon észrevétele: Az aforizmák írása-olvasása a szemlélődés játéka és az improvizáció öröme ez a valódi természetük. Nem örök igazságokért olvasunk efféle mondásokat, hanem a Talán adta lehetőségekért. Talán-igazságokként íródtak ezek a néha fanyar miniszövegek is, és olvastatni is így remélik magukat. Írójuk és a könyvbe itt-ott belenéző olvasó talán együtt is osztozhat abban, ami a szemlélődés játéka és az improvizáció öröme.