1989-ben, az amerikai külügyminisztérium ifjú munkatársaként adta közre Francis Fukuyama A történelem vége? című, mindössze néhány oldalas tanulmányát, és ezzel egy csapásra világhírű lett. Cikkek ezreiben vitatkoztak vele, a világ minden valamirevaló történésze és politikatudósa kifejtette véleményét az ,,endizmus-vitában. Majd Fukuyama könyvben is megírta az elméletét, s kiderült, hogy filozófiailag alaposan végiggondolt, mély elemzés alapján jutott el a következtetéshez, miszerint a liberális demokrácia ,,az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja, ,,a kormányzás végső formája, s mint ilyen az egyetemes történelem vége lehet. Azóta bármi történik a világban - terroristák rombolják le a Világkereskedelmi Központot, újabb háború tör ki valahol, valamilyen forradalom megdönt egy rendszert -, az újságírók szinte reflexből emlegetik Fukuyama óriási tévedését, aki naivan azt gondolta 1989-ben, hogy véget ért a történelem. Fukuyama legkomolyabb bírálója persze Samuel P. Huntington volt, aki szerint a jövő nem a liberális demokrácia diadalát hozza, hanem a civilizációk összecsapásait. A világeseményeket elnézve és átélve mintha Huntington állna nyerésre… Sőt a ,,liberalizmus mára a világ sok helyén, sokak számára szitokszóvá változott. Alaposan megváltozott a korszellem a kilencvenes évek óta - de talán éppen ezért érdemes újraolvasni (vagy végre rendesen elolvasni) Fukuyama könyvét. Hogy jobban megértsük, mit veszíthet az ember, ha nem tudja megőrizni a liberális demokrácia értékeit.