Már teljesen besötétedett. Az egész napos szántástól minden porcikája fájt. A traktor már nem járt. Zoltán csak ült az ülésen, rágyújtott, és közben nézte, ahogy Zozó az ekét leszereli. A fiú nagyon izmos volt, könnyedén emelgette a súlyos alkatrészeket. Hát éppen ez az, ami elől elmenekült Bukovinában. Nem akarta túrni a földet, mert jobb életre vágyott. Ezért tanult éjt nappallá téve? Ezért volt egész életében tisztességes, szorgalmas, példamutató? Élete során ez az ötödik ország, ahol élt. Mindig a nulláról indult. Mindenhol megállta a helyét. A háború után azt gondolta: végre hazaérkezett. Boldog volt egy gyönyörű feleséggel és egy csodás, értelmes gyermekkel, egy szép lakásban Pesten és egy kitűnő munkával a külügyminisztériumban. Boldog volt, egészen addig, ameddig Rákosi elvtárs másképp nem döntött. Hazaérkezett? Visszatért a földhöz. A bukovinai földet baranyai földre cserélte, a családi birtokot államira. Ezt az ekét már nem ökör húzta, hanem traktor, de a kiforgatott nedves föld szaga semmit sem változott. Neki már nem lesz jobb élete, de Zozó… ő még teremthet magának egy könnyebb életet. Mert hát magának kell azt majd megteremtenie, hiszen Zoltán csak a székely büszkeséget és a székely kitartást hagyja a fiúra. Egyebe nincs. Legfeljebb még… ez az ezüst cigarettatárca.